2016. júl 14.

Európa trónján, megérdemelten!

írta: Latz von W.
Európa trónján, megérdemelten!

portugal_e_campe_o_da_europa.jpg

Portugal é campeão da Europa! Portugal ist Europameister! Portugal are European champions! Portugália Európa-bajnok! Bármilyen számomra ismert nyelven olvasok a történtekről, még mindig szürreális hatása van. Pedig ha valaki, hát én kezdettől fogva hittem a portugálok végső sikerében, és ha van egy nemzet, amely nagyon megérdemelte már ezt a trófeát, akkor az bizony a portugál. Most, hogy talán már a győzedelmes csapatot a lisszaboni utcákon ünneplő tömeg is kezd ébredezni harmadnapos bódulatából, ideje nekem is reflektálnom a látottakra.

Mindenekelőtt a párizsi hősök névsora: Rui Patrício, Anthony Lopes és Eduardo kapusok, Bruno Alves, Pepe, José Fonte, Raphaël Guerreiro, Ricardo Carvalho, Eliseu és Cédric Soares védők, João Moutinho, João Mário, Vieirinha, Danilo Pereira, William Carvalho, André Gomes, Renato Sanches és Adrien Silva középpályások, Cristiano Ronaldo, Éder, Nani, Rafa Silva és Ricardo Quaresma támadók, valamint Fernando Santos szövetségi kapitány, Ilídio Vale segédedző, Ricardo Peres kapusedző, João Aroso erőnléti edző és Carlos Godinho technikai igazgató.

Sokunk számára hihetetlen, hogy a többek között Luís Figo, Rui Costa, Sérgio Conceição, Fernando Couto és Vítor Baía nevével fémjelzett „aranygenerációnak” sem sikerült meghódítania Európát, míg a fentebb nevesített, az átlagos focirajongó számára nem annyira ismert játékosokból álló csapat felülhetett az öreg kontinens trónjára. Hihetetlen, ugyanakkor csodálatos.

cngi1faxgae7xtz.jpg

A Franciaországban történteket megemészteni képtelen gyűlölködők még mindig sokat beszélnek arról, hogy Portugália kínkeserves csoportkör után harmadikként továbbjutva, egyetlen rendes játékidőben megnyert meccsel, szerencsés sorsolással, Ronaldót leszámítva igazi világsztárok nélkül, bunkerfocit játszva, hogyan juthatott el az Eb-győzelemig, és milyen érdemtelenül. Több ponton is támadhatóak ezek a zömében ostoba, pusztán elvakult Ronaldo-ellenességből írt vádak. A lebonyolításról annyit, hogy Spanyolországnak és Angliának minden esélye megvolt arra, hogy az úgynevezett könnyebb ágra kerüljön, ehhez mindössze annyit kellett volna tenniük, hogy megnyerik a csoportjukat. Nem sikerült nekik, így jártak, miattuk lett a túloldalon járható út nehezebb. Szerencse? Mint tudjuk, a szerencse azok mellé áll, akik megdolgoznak érte.

Az eredménysorral nem lehet vitatkozni, ám annak is van egy másik oldala, amiről szeretnek nem tudomást venni: Portugália veretlen maradt az egész Európa-bajnokságon. Sőt, Fernando Santos irányításával még egyáltalán nem szenvedett vereséget a csapat. A hosszabbításokat és a tizenegyesrúgásokat köszönjétek meg a szabályalkotóknak! Portugália csak élt a szabályok nyújtotta lehetőségekkel és azt játszotta, amivel a szövetségi kapitány meglátása szerint eredményesek lehetnek.

Azzal, hogy nem volt túl látványos a portugálok játéka, egyet tudok érteni, viszont a focit nem szépségre, hanem gólra játsszák. Ha szépségre játszanák, akkor pontozásos sportág lenne, mint a műkorcsolya. Felteszem a kérdést: emlékeztek például arra, hogy melyik csapat játszott a legszebben a 2006-os világbajnokságon? Nem? Én sem. De a győztes nevét csak tudjátok! Látjátok, ez itt a lényeg. Fanyalogni lehet emiatt, csak nincs sok értelme. Egyébként annak, aki érti és nem csak nézi a focit, annak sem tetszett feltétlenül, de láthatta, hogy ez a játékrendszer milyen szervezettséget igényel és tudta értékelni a kimagasló teljesítményeket, merthogy voltak ilyenek.

portugal_manager_fernando_santos_celebrates_his_country_s_first_major_title.jpg

Két dolgot kell még figyelembe vennünk, amikor megítéljük, mennyire megérdemelt a portugál győzelem:

1.) Az utóbbi bő másfél évtizedben ekkora ország nem tett hozzá annyit az európai futballhoz, mint Portugália. Klubszinten és válogatott szempontból sem. Nem több tízmilliós lélekszámú nagyhatalom. Bajnoksága nem tartozik a tradícionálisan topligának tartott négy-öt közé (angol, német, spanyol, olasz, francia). Nem topligás ország csapatai ebben az évezredben nem nyertek Bajnokok Ligáját. Kivétel a Porto! Az a Porto, amely közvetlenül ezt megelőzően az Európa Ligát is megnyerte, majd pár év múlva ismételt. Akadt olyan EL-finálé, ami azért vált nemzetközileg érdektelenné, mert két portugál csapat vívta. Mi több, ugyanabban az évben a négy elődöntősből három portugál volt. A Porto mellett a Braga, a Benfica és a Sporting is jártak EL-döntőben a közelmúltban és amikor ez nem jött össze, rendszerint akkor sem játszották a pofozógép szerepét. Válogatott szemszögből nézve a portugálok a 2000 óta megrendezett összes Európa-bajnokságon, egyetlen alkalomtól eltekintve, mindig legalább az elődöntőig jutottak.

2.) Ezek a portugálok nyilvánvalóan a jövő csapatát építve nyerték meg a tornát. Érdemes megnézni, hogy a keretükben hemzsegnek a főleg Sporting-nevelésű huszonéves játékosok. Mennyire lehet gazdag tehetségekben egy olyan ország, amelynek válogatottja 25 évnél fiatalabb átlagéletkorú középpályával utazik egy Eb-re?

Nem kell szeretni Portugáliát, de véleményem szerint elképesztően beszűkült látókörrel kell rendelkezni ahhoz, hogy valaki még ezután se ismerje el, nagyon is jogosan került oda ez a cím, ahova.

13590305_1241712099192900_8292768981862378566_n.jpg

Visszatérve az elsőszámú közellenségre, Cristiano Ronaldóra, vele kapcsolatban meg inkább arról kéne beszélni, hogy mekkora sportember az, akit a meccs elején – némi költői túlzással élve – szabályosan lemészárolnak, de a mentő, a kórház helyett visszatér, pedig már láthatóan lépni sem tud, majd a kispadra ül, mit ül, a technikai zónába áll, hogy szinte másodedzőként, erkölcsi erejével segítse tovább a csapatát, amit a hátán vitt be a döntőbe. Korszakos, nagy sportemberré is lett itt valaki, nem csak Európa-bajnokká. Félreértés ne essék, Ronaldo szerintem sem szent, ám amikor ezt is megszállottan annak tudják be a rágalmazók, hogy csak maga miatt csinálta, nem pedig a csapat érdekében, akkor azért ökölbe tud szorulni a kezem a dühtől.

Csapattársa, Cédric Soares nyilatkozta róla: „Fantasztikus ember, hihetetlen hozzáállással. A félidőben így biztatott bennünket: »Tudom, hogy megnyerjük az Európa-bajnokságot, tartsatok össze és harcoljatok!«”

13613519_1242104182487025_5426107406415609524_o.jpg

Az „önző, egocentrikus” Ronaldo amúgy megkapta az Eb-ezüstcipőt, azonban azt barátjának, Naninak ajándékozta a tornán nyújtott remek teljesítményéért. Annak a Naninak, aki ezúttal tényleg nagyon kitett magáért a helyettes csapatkapitány szerepében. Sokan alibistának mondják, elkallódott csodagyereknek, amiben van igazság, mivel tehetsége alapján sokkal többre volt hivatott, mint amit eddig kihozott a pályafutásából. Ez az Eb-győzelem talán fordulópontot jelenthet a karrierjében, talán csak ő is a későn érő játékosok közé tartozik, hátha van még benne valami plusz... Meglátjuk. Mindenesetre az, hogy a torna alatt a Fenerbahçétól a Valenciához igazolt, véleményem szerint nem volt rossz döntés.

Azt, hogy Ronaldo mekkora vezéregyéniség, hogy jelenléte milyen fontos volt még sérülten is, a mindent eldöntő gól szerzőjének, Édernek a szavai szintén alátámasztják:

„Cristiano azt mondta, hogy én fogom lőni a győztes gólt. Erőt, energiát adott nekem, ami döntő fontosságú volt.”

Kevesebb szó esik Pepéről, aki pedig középhátvédként volt a válogatott egyik, ha nem a legjobbja, világklasszis produkciót nyújtott szinte az egész Eb alatt. Szomorú, hogy Pepét a legtöbb futballkedvelő csak favágóként vagy hentesként emlegeti, és nem veszik észre, hogy valójában milyen játékos. Igen, párszor elgurult a gyógyszere, de igazságtalan volna, ha csak emiatt maradna meg az utókor emlékezetében. Ezenfelül és elsősorban ugyanis egy kiváló védő.

eder-with-the-trophy.jpg

Ha már Éder és Pepe, sokaknak szemet szúrt, hogy mind a francia, mind a portugál csapatban sok a bevándorló, aztán ki-ki politikai hovatartozásától, világnézetétől függően véleményt is nyilvánított a két gárdáról, hol kulturáltan, hol faragatlan módon szitkozódva. A facebookon valaki tételesen listázta, hogy a portugál keretben kilenc olyan játékos található, aki nem hazájában látta meg a napvilágot. Név szerint William Carvalho (Angola), Éder és Danilo (Bissau-Guinea), Pepe (Brazília), Anthony Lopes, Raphaël Guerreiro és Adrien Silva (Franciaország), Cédric Soares (Németország), valamint Nani (Zöld-foki-szigetek).

Azonban a születési helyek nem adnak teljes képet, hiszen Lopes, Raphaël, Cédric és Adrien kvázi színtiszta portugál családból származnak, ellenben a Portugália határain belül születettek közül Bruno Alves brazil, Eliseu zöld-foki-szigeteki, João Mário angolai, Renato Sanches pedig São Tomé és Príncipe-i felmenőkkel rendelkezik. Ha nagyon erőltetjük a gyökerekben való turkálást, akkor Cristiano Ronaldo vérvonalában is találunk zöld-foki eredetet, Quaresma pedig köztudottan cigány etnikumú. A franciákat annyira nem ismerem, de nyilván ott is rengeteg a második, harmadik generációs afrikai. Ami a lényeg, hogy szerintem nem ez számít, hanem az, hogy ki minek vallja magát és hogy mindent megtegyen a (választott) hazájáért.

Nem akarok hosszúra nyúló politikai vitákba bonyolódni, de a minket érintő migránskérdést is kár felhozni a dologgal kapcsolatban, mert az kissé más jellegű, mint a korábbi gyarmatokról Portugáliába irányuló. Egyébként a mi válogatottunk is tele van nemzetiségi játékosokkal, csak rá kell nézni a nevekre. Ahelyett, hogy azon morfondírozunk, hogy az egykori gyarmattartó országok mekkora előnyben vannak a tengerentúlról származó tálentumaik miatt, nekünk igazából azon kéne elgondolkodnunk, hogy miért nem tudjuk a külföldre szakadt magyarság tehetségeit felfedezni, megnyerni a nemzeti tizenegy számára.

portuguese_settlement_malacca.jpg

Egyébként a történelmi sikert ünneplik szerte a luzofón világban, főleg a korábbi ázsiai gyarmatokon. Kelet-Timor (natív nevén Timor-Leste) például különösen büszke hajdani anyaországára, de a malajziai Malacca portugál közösségében is fociőrület tombolt, Makaón pedig ismét felvirágzott a portugál nyelv, a kultúra és a gasztronómia.

Itt kell megjegyeznem, hogy egy némileg váratlan, mégsem olyan meglepő helyről kapott még nagyon sok támogatást a portugál válogatott: Görögországból. Tudniillik, Fernando Santos, mielőtt átvette a portugál válogatottat, tizenegy évig dolgozott Görögországban; edzette az AEK Athént, a Panathinaikoszt és a PAOK Szalonikit is, 2010-től pedig négy éven át volt a görög válogatott szövetségi kapitánya, melyet a 2012-es Eb-n negyeddöntőbe, a 2014-es vb-n pedig története során először a nyolcaddöntőbe vezetett – a jó hellének pedig ezt nem felejtették el neki.

Mindeközben Franciaország hogyan viselte a vereséget? Minden bizonnyal nagyon keserű volt a békacomb vasárnap este a Szajna partján, ugyanis a franciák szétverték Párizst. Nem az ellenfél fikázása céljából hoztam fel, de ennek mi értelme volt? Igazán tanulhatnának a tornán különben oly szépen helytállt „kicsiktől”: tőlünk, magyaroktól, vagy éppen az izlandiaktól, írektől, északírektől, walesiektől. Persze, kicsit más kategóriába tartozunk, de akkor is.

the_squad_posed_for_another_photo_with_the_trophy_and_a_photo_of_eusebio.jpg

Na, de kanyarodjunk vissza az élet napfényes oldalára! A Cold, Rainy Nights in Britannia bloggerének, Sziklai Attliának a szavait idézném:

„Eusébio számára valahol odafenn biztosan tetszettek a látottak. Azt hiszem soha nem láttam elkeseredettebb arcot, mint amikor 2004-ben a görög válogatottnak kellett, hogy átnyújtsa a kupát.”

Hát igen. A sors igazságot szolgáltatott, a kör bezárult, Portugália végre nagy trófeát nyert. A történelemírás viszont még nem fejeződött be: a luzitánok Eb-győzelmüknek köszönhetően jövőre első alkalommal vehetnek részt Konföderációs Kupán, a világbajnokság főpróbáján... Força Portugal!

Szólj hozzá

Európa-bajnokság Portugália Pepe Cristiano Ronaldo Nani Fernando Santos portugál labdarúgás Euro 2016 Éder Európa-bajnokok